Holnap mindenki még jobban gondol az édesanyjára...
Én nagyon sokáig igyekeztem nem gondolni rá,mert olyankor mindig még jobban eszembe jutott, hogy nekem már nincs.
17 éves voltam, mikor elköltözött tőlünk egy másik, nagyon távoli dimenzióba, ahonnan nincs visszaút, vagy legalábbis nem tudjuk, hogy valaki visszatért-e, csak hisszük, hogy a lélek új ruhát ölt, és újra találkozhatunk. Vagy majd, mikor már mi is oda utazunk, ő vár minekt a kapuban, és kézen fogva bevezet a nagy idegenbe.
Ez a gyűrű az én anyukámé volt. Ez a gyűrű számomra az a felejthetetlen, és örök űrt hagyó, felbecsülhetetlen értékű kincs, amiben benne van az egész életem. Benne van a múlt, a jelen, amiből minden percben hiányzik, és a jövő, amiben őt keresem midnen emberben, kapcsolatban, valahova tartozásban.
Egy darabig az én drága apukám válallta a helyettesítését, de aztán néhány évvel ezelőtt ő is elérkezettnek látta az időt, hogy abba a nagy idegenbe utazzon, ahol egy régi ismerős várja majd a kapuban, mert a földi mandátuma már lejárt.
Ez a gyűrű a szívem egy darabja, a szeretet suttogása, a tökéletesség csillogása, és a tökéletlenség emberi esendősége,  ami örök útmutató abban, hogy én milyen ember és milyen anya akarjak lenni. 
Valószínúleg lehetetlen vállalkozás.
De mindennap újrapróbálom, Anya, ígérem! Szeretlek!